Performances:161-2002-APRIL-25-HUNGARY-BUDAPEST@FERENCVAROS CENTRAL OF CULTURE

2002. április 25, Ferencvárosi Művelődési Központ

Vissza a kezdő oldalra / Back to index page

Van az úgy, hogy sokat kell várni egy olyan koncertre, amely adott esetben sokat jelenthet az embernek. Adott esetben és adott időpontban. Négy-öt éve sokat jelentett volna még egy DIJ koncert nekem, manapság azonban inkább „a tegyük helyére a dolgokat-élmény” az, ami motivált leginkább.

Illendő, hogy néhány szó essék a körülményekről, helyről, emberekről egy koncertismertetőben. Illendő ugyan, de nem sok értelme van. A hely egy belvárosi művelődési központ, amelynek egyik termében fiatal ferencvárosi ifjak rúgják és dobják a bőrlasztit, miközben egy periférián elhelyezkedő élő legenda zenekar készülődik, hogy előadja programját egy olyan országban, ahol erre még nem volt eddig módja. Sajátságosan magyar helyzet, nem mondanám, hogy meglepődtem. A sör viszonylag olcsó, standard műanyagpohárból, úgyhogy minden adott primitívéknek, hogy hangulatba hozzák magukat erre a kis időre. Lehetséges, hogy senki nem szólt nekik, hogy ma este lehet, hogy jobb lenne, ha a fülüket és az agyukat is kinyitnák, mert ez „nem arról” fog szólni? (Lehet, hogy felesleges szólni??) Mindegy, sokan derekasan felöntenek a garatra és jól érzik magukat, mint egy csapszékben. (Ez különösen akkor idegesítő, hogyha néhány ilyen lény a hátad mögé ül. Nem baj, az életveszélyes testi fenyítés kilátásba helyezése, valamennyire csitítani képes a csürhét. Már akit, már amennyire.) A kép mindazonáltal vegyes: lumpen goth-ok és pseudo-értelmiségi goth-ok, szakadt metálos és militarista, ex-EBM-es és magyar tradicionalista egyaránt képviselteti itt ma magát. Vagyunk vagy kb. 300-an akik várjuk fellépéseket.

Lehet azt szervezésnek nevezni, hogyha valaki lefoglalja egy olcsó művház színháztermét és lelevelezi a zenekarral, hogy O.K. gyertek, fizetünk? – kérdezi tőlem ismerősömőszinte megdöbbenéssel. Megvonom a vállamat és azt motyogom, hogy legalább elhozták, de igazából bennem is szöget ütött a kérdés, hogy elegendő-e ez a „production”-höz. Vajon elegendő-e a vállveregetésre egy szervező felé, hogy elhoz egy zenekart, amely még sohasem járt itt, de a villanyokat fel-le kapcsolgatják a koncert közben, a függönyt pedig ráhúzzák a dalnokra? Legyünk megértőek és talán hálásak is a témában persze, de azért túlságosan elnézőek, ne nagyon, azt javasolom.

A este első része nekem beszélgetésekről szólt, találkozásokról ismerősökkel, akikkel máshol és máskor nem nagyon tudom ezt megtenni. Ezt sikeresen letudva, kicsit megkésve érkeztem a Scivias produkciójára be. Rádiék produkcióját látva azonnal érezhető volt az összefogottság és az, hogy készültek erre az estre. Amit hallottam, ennek ellenére nem volt meggyőző számomra zeneileg, ahhoz képest, mint amit eddig láttam és hallottam tőlük. Nem érték el valahogyan azt a magaslatot, amelyet a hátuk mögött repülő madár és a hegyek jelképeztek (talán). Nagyképűség volna megmondani, hogy miért nem, így maradok a csendes, visszafogott nemtetszés kinyilvánításánál és egy szerényebb kérdésfeltevésnél, hogy a csoport által hangoztatott (akár szellemi akár más tartalmi, érzelmi indíttatású) felsőbbrendűség mire alapozódik és miért fontos annyira annak hangoztatása? Nem tudtam ezt megmagyarázni velem társalgó zenész ismerősömnek sem. Artisztikum és tartalom, ha ilyen megjelölést kap az alkotótól üzenetei által, akkor szükségszerű annak személyes tettszerű, szinte hétköznapi megindokolása is. Magam azt gondolom, hogy kétséges érdemű és értékű egy olyan művészeti aktivitás, mely (mások által lefektetett) szellemi tartalmak igazolására szolgál és (szintén nagyobb részben mások által lefektetett) filozófiai gondolatok majdhogynem szűretlen újrahangoztatása a célja. Ennek a tevékenységnek a kifejtésére talán szerencsésebb a nyomtatott vagy pusztán verbális forma.

A Scivias után egy nagyobb szünet, van aki beszerez egy-két bakelitet, mert csak az kapható (Operation Hummingbird és Wolfpact), de egy-két merész ember DIJ naptárt is a magáénak tudhat. Mi kényelmesen helyet foglalunk a puha, ám kicsi székekben és várom a fő attrakciót.

Kisebb meglepetésemre, egy végtelenített Heilige Tod speech bejátszása után színpadra lép Douglas P. és John Murphy, hogy belekezdjenek kicsiny programjukba. Douglas meglobogtatja a totenkopf-os zászlót, hogyha kétségeink lennének, hogy milyen koncerten vagyunk. Három dobos darab az elején, maszkban. Ez az 1998-as turné óta bevett és jól bevált szokás Doug-nál, most is bejön, ahogyan ketten összehangoltan és energikusan végigdobolják az első perceket. Douglas fél kézzel verve, fél kézzel csörgetve az ütemet, miközben kérlelhetetlenül kántál, a jelképpé vált álarcában, camouflage-ban. Aztán jönnek a gitáros darabok, ezúttal egy fátyollal letakarva, háttérben a korrektul dolgozó Murphy-vel. Nem kell semmit sem szépíteni: a Death In June ezen az estén slágerkoktélt kevert húsz éves repertoárjából, egészen precízen, egészen szuggesztíven, de azért nem kiszámíthatatlanul a bennfentesek számára. Azt gondolom, hogy ezzel a tematikával mindenki jól járt. Jól járt a közönség, akinek ismertebb és kevésbé ismert darabok ugyanúgy sorra kerültek, szép kerek egységbe gyúrva. És jól járt a fáradtabb előadói gárda is (nyolckor érkeztek meg Bp.-re), mert csak begyakorolt számok lejátszása nem okozott nagyobb megerőltetést nekik sem valószínűleg. Attól viszont óvva intenék mindenkit, hogy hakninak minősítse a hallottakat. Douglas P. előadásmódja mindig is szenvtelen volt, így az a lendület és helyenként megmutatkozó érzékeny szenvedélyesség, sőt humor (különösen az új daloknál), amellyel eljátszotta a dalait mindenképpen a koncert javára kell írni. Összeszokott párost alkotott a Death In June ezen az estén, letisztult játékkal, minimalizált dob és gitár felállással. Jól megmutatta, hogy miért is lehet “férfiasnak” nevezni a DIJ zenéjét – alapjáratban. Viharos vastaps jutalmazta a produkciót a közönség soraiban, kiabálva követelve a ráadást, amelyet Douglas azonban a nem sűrűn szokott adni. Most sem tette, sokunk sajnálatára.

Aztán a függöny legördült és sokan kimentek, de Douglas P. kérésére visszajöttek, mert jön a NON és vele Amerika egyik legnagyobb Barbie-gyüjtő Néró császár és Walt Disney-rajongója, Boyd Rice. Sokan óvva intették társaikat, hogy ez aztán súlyos lesz, “ha itt maradsz meg is érdemled”. Nos, én maradtam és úgy látszik meg is érdemeltem. Szánalmas volt, ahogyan Boyd Rice igyekezett összehozni, azt a műsorát, amelyet mindig is lead, legalább tíz éve így. Destruktív zajait nem tudta tető alá rendezni, pedig ugye, ahhoz nem sok minden kellene. A sípot sem sikerült kétszer ugyanúgy megfújni és Murphy hiába hozta ismét precízen az ütemeket, Boyd kihagyott egy lehetőséget és így instrumentális lett egy darab… Így nem lehet akarni a totális háborút és három próbálkozás után a kicsi Boyd sem akart már fellépni, de előtte még belénk sulykolta, hogy a minden tűz, végtelen tűz, Herakleitosz és Anton Sandor LaVey (!) után szabadon…nyolc percet töltött színpadon sötét erők zaj királya. Kezdeti döbbenetemet, miszerint “ennyi volt a NON”, nagy derültség váltotta fel. Miért nem nő fel már egyszerűen majdnem fél évszázadosan ez az ember inkább? Nem olyan nehéz, másnak is sikerült.

Aztán a függöny legördült újra és most már sokan azt hitték, hogy tényleg vége. De nem. Függöny fel és ott áll mindenki (Doug, Boyd, Murphy), hogy daloljanak még nekünk, de a függöny össze éppen Douglas P. fejére, mellettem pedig egy jól szituált úriember (tényleg az) fennhangon közli a tisztelt szervezőkkel, hogy mivel játszanak otthon a függöny helyett… De függöny szét, villany fel és Douglas-ék újra a színpadon, egy másik nagyérdemű darabbal (People) a Zene, Martini és Mizantrópia albumról. Boyd Rice ezúttal kihagyja már a német diktátor nevét a felsorolásából, de annál hangosabban mondja Mussolini-ét. Bennem meg megszólal néhány történelmi háttéranyag, hogy mihez kezdene ez az ember Mussolini keményvonalasan katolikus Olaszországában, ahol a legfőbb cél az emberek szellemi igénnyel történő, autokrácián alapuló nevelése volt a cél, a – figyelem! – rendszeres (gyakran fizikai) munka mellett. Nem beszélve a heroikus magatartás erősítéséről, ugye. Valószínűleg Boyd elsőként emigrált volna, követve a Nagy Bestiát ezen az úton is.

Boyd azonban tovább mondja, Douglas P. pedig nem tudja gerjeszteni akusztikus gitárját. Ez volt az a pillanat, amikor úgy hatott ez a három középkorú ember a színpadon, mint három tizenéves, akik most alakítottak egy underground zenekart. Megy tovább a műsor, még egy darab (vajon Boyd Rice miért nem veszi a fáradtságot 25 éves pályafutása után/alatt, hogy megtanulja saját szövegeit, kivéve a Total War-t?) és aztán Doglas P. mondja, hogy „Good night!”. Köszönjük szépen, nektek is. Vegyes érzelmektől övezve hagyom el a termet, majdnem utolsóként

MozgaloM Kommando P.S.: Azért utolsóként, mert még beszélni szerettem volna Douglas P.-vel. Semmi különöset nem terveztem, csak annyit, hogy megtudja ki adta ki a szövegkönyvét korábban (Márk barátom elsomfordált, igaz nem jószántából). Na, ez nem ment olyan egyszerűen, mert fiatal és lendületes szervezőemberke kitessékelt, ami persze nem sokat jelentett. Visszamentünk Kálmánnal (Dark Water Memories) és sort kerítettünk egy kb. 20 perces beszélgetésre. Mivel interjú nem nagyon készült – nem lett volna képünk készíteni az utazás és koncert fáradalmaira való tekintettel – talán nem érdektelen itt közreadni néhány momentumot. Fontoskodó ismerős emberke figyelmeztetése ellenére is Douglas közvetlen és közlékeny volt. Beszélt a turnéról, amelyről remélte, hogy mihamarabb vége lesz, akárcsak a WSD-nal való polgári perének. Nem volt hulla, de kifejezett szívélyessége ellenére sem akarta elmondani, hogy mi volt pl. az a fátyol az arca előtt. Azt mondta, hogy minden szimbólumot, amit használ, nem aző feladata, hogy megmagyarázzon, hanem a mi feladatunk, hogy utánanézzünk. Így áll össze a zene és így tökéletes a koncepció is. Igaza van, utánanéztünk, meg is lett. Nekem ezzel az estével helyére is került szinte minden, amit a Death In June munkássága nagyjából felvet bennem. Remélem, ezzel az élménnyel nem voltam egyedül.